A magyar és (kisebb mértékben) a külföldi sajtó jó ideje attól hangos, mit terveznek és mit csinálnak Orbánék a kétharmados többségükkel. A nyári kormányváltás utáni rögtönzött alkotmányozási kedv a populáris módosítást már lefedte (kisebb országgyűlés), e mellé jött még kettős állampolgárság, sőt, sorolhatnánk, de most nem ez a cél. Ahogy Halasi Endre írta a HVG.hu-n, bármi, amit tesznek, se nem jogszabály- se nem alkotmányellenes, egész egyszerűen modellváltás küszöbén vagyunk, a balliberális (bár most már inkább baloldali) nem csak szaksajtó azon kesereg, oda az igazságosság, oda a hatalmi ágak megosztása, oda a jogállamiság is.

 Abban adjunk igazat a szerzőnek, teljes felhatalmazással a hátuk mögött (amit nem érdemes tovább kritizálni, magyarázni, kétharmad van és csönd) bármit megtehetnek, alkotmányoznak, hatalmi ágat korlátoznak. A hatalmi ágaknak azonban még van idejük, legalább jelzésszinten reagálni mindarra, ami történik velük, hiszen amíg nem lép hatályba az alkotmánymódosítás, addig a bírák is odaszúrhatnak a sokáig kedvelteknek (itt azért emlékezzünk a megannyi Fidesz számára kedvező és szeretett AB-határozatról). Ezt pedig az egyik emblematikusnak szánt megmozdulás ellen elkövetett civil fellépéssel kapcsolatos bírósági eljárásban megtették, még ha csak közvetve is.

Ma tárgyalja az Országgyűlés az Alkotmánybíróság jogkörének megváltoztatásáról szóló törvényjavaslatot, amely fő rendelkezése szerint kizárná a testület felülvizsgálati jogát azokban a kérdésekben, melyekről nem tartható népszavazás. A kezdeményezést sokan sokféleképpen értékelték, kezdve a jogállam megsemmisülésétől, folytatva a nép érdekében hozott intézkedéseken át, bezárólag az új parlamentáris demokrácia-felfogás érvényre jutásával. E bejegyzés szerzője szerint az első két feltevés túlzottan leegyszerűsíti a problémát, ehelyett inkább a harmadik szisztéma az, ami elemzést érdemelne.

Ami e felvetést leginkább indokolja, az a már 1998-2002 között jelentkező erőteljes megerősítési törekvése a kormányzatnak. Véleményem szerint jelenleg is ez tapasztalható. Az említett felvetés középpontjában ugyanis az az elképzelés áll, hogy mivel a kormány a fő „elszenvedője” a közvélemény ingatag voltának, ezért az ezzel járó felelősség (és elszámoltathatóság) mellé hasonló mértékű döntési jogosultság kell, hogy párosuljon. Ez a szisztéma lesz az, amelynek fényében akár az Alkotmánybíróság lefokozása, akár más, későbbi módosítások megítélhetők. Ugyanis az Alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, az ombudsmanok döntéseikkel könnyen megakadályozhatják, hátráltathatják a kormányzati szándék megvalósulását, ezzel meggátolva akár a nép körében népszerű döntések megvalósítását (lsd. különadó). Ellenben amennyiben megvonják, vagy jelentősen korlátozzák e tisztségek jogköreit és mozgásterét, úgy nagyobb ellenállás nélkül érvényesülhet a kormány akarata. E modell tehát ahelyett, hogy megállapodást „írna elő” a hatalmi ágak között, inkább a kormányra helyezi a hangsúlyt, annak felelősségét hangsúlyozva, és egyben háttérbe szorítva a konszenzust a hatalmi szereplők között.

Páros év november első hétfőjét követő kedd közeledte kevés ember érdeklődését kelti fel Európában. A külpolitika iránt érdeklődők fejében viszont felvillan a lámpa, hiszen ez a nap a világ egyik legszebb demokratikus tradícióval bíró országában, az Amerikai Egyesült Államokban kétévente megrendezett kongresszusi és kormányzóválasztások napja.

 Saját korábbi cikkeim pesszimista felhangjait foghatom marokra, vághatom a kukába... Hogy miért? Mert ott tartunk, ami nem tetszik a kormánypártnak (lassan pártparlamentnek, annyira észrevétlen az ellenzék), azt a kétharmados többségükkel meg is változtatják. Pár hete még csak aggódtam a 9 éves kinevezésekkel kapcsolatban, kicsit később latolgattam az addigi Viktor-kép teljesítményi besorolását és a majdani kimeneteleket, az önkormányzati söprés után pedig most már nem csak narancsba borult az ország, a NENYI-vel helyettesíthető az Alkotmány, lévén előbbi a forradalmi akarat eredménye (bár jómagam nem tudom felidézni se kampánytémának a NENYI-t, se a szavazólapon nem láttam), másrészt utóbbit csak a kommunista hatalom-átmentő hazaárulók tákolták össze, látszatdemokrácia-építő kisokost böngészve. Ennek azonban vége.

 Demokráciánk 20 éves korára érett meg arra, hogy a rendszerváltó fiatalságot az őt (szerintük) megillető teljhatalommal felruházza. Úgy megy a dolog, hogy amit elképzelnek, azt megvalósíthatják. Példák sorolása minden kedves érdeklődőnél egy-két perces ötletelés után meglenne, az talán fontosabb, hogy vajon mi a határa a személyes nagyravágyásnak és a korlátlan képzelet megvalósítási szándékának? Szimpla találgatások helyett támpontokat keresve ötletelnék.

Mióta Orbán Viktor és pártja bejelentette, hogy az Országgyűlés terveik szerint ebben a ciklusban új alkotmányt fog elfogadni, azóta az értelmiség széles rétege foglalt állást akár annak szükségességét illetően, akár egyes elemeire vonatkozóan. A 2/3-os többség kialakulásával a viták a „kell/nem kell” tengelyről egyre inkább a „hogyan kell” kérdésre adott válaszok révén létrejövő táborok irányába mozdulnak el. Míg a baloldali értelmiség prominens tagjai gyakran rettegnek az orbáni prezidenciális államtól, addig a jobboldalon a múlttal szembeni adósságok törlesztését és a választási ígéretek valóra váltását szeretik hangoztatni az alkotmányozás kapcsán. A frontvonalak az egyes pártokhoz tartozó értelmiségiek között hétről hétre változnak, aszerint, hogy a kormánypárt (mert az ellenzéki pártok az utóbbi időben erre nem igazán voltak képesek) alkotmánnyal kapcsolatos módosítási terveinek melyik szegmensét tálalja a társadalom és riválisai elé. Ezek alapján éles viták bontakoztak már ki (na nem a pártok szintjén) akár a preambulumba rejtett keresztény gyökerekre vonatkozóan, akár a határon túliak választási jogosultsága kapcsán. A bejegyzés azonban nem kíván ezekkel foglalkozni, ehelyett az alkotmányozás egy újabb lehetőségére kívánja felhívni a figyelmet, ami akár a kormánypártok, akár az ellenzék szempontjából jelentős lehet. Ez pedig a népszavazás intézménye.

A jelenleg hatályos Alkotmány alapján az intézményi szereplőkön túl az állampolgároknak is lehetőségük van népszavazást kezdeményezni, melyet 200 ezer aláírás esetén kötelező kiírni (és ráadásul ügydöntő is lesz), 100 ezer aláírás esetén az Országgyűlés dönt a népszavazás kiírásáról. A Fidesz viszonya ismert a közvetlen demokrácia intézményéhez…legalábbis elviekben. Ugyebár ez az a párt, amely akár a köztársasági elnökjelölt (Sólyom László) támogatásához, akár választási programjának (Nemzeti Konzultáció) felépítéséhez a nép, és azon belül is a választópolgárok aláírását kérte. Illetve ugyancsak a Fidesz volt az, amely 2006-ban 7 népszavazási kérdést terjesztett az OVB elé, melyek közül mindössze három került végül a nép elé. E rövid előtörténet alapján borítékolható lenne az, hogy a jobboldali párt nem változtat a népszavazásra vonatkozó alkotmányos szabályozáson, sőt, akár még meg is könnyítheti azokat. Egyes jelek azonban nem erre utalnak.