Ma tárgyalja az Országgyűlés az Alkotmánybíróság jogkörének megváltoztatásáról szóló törvényjavaslatot, amely fő rendelkezése szerint kizárná a testület felülvizsgálati jogát azokban a kérdésekben, melyekről nem tartható népszavazás. A kezdeményezést sokan sokféleképpen értékelték, kezdve a jogállam megsemmisülésétől, folytatva a nép érdekében hozott intézkedéseken át, bezárólag az új parlamentáris demokrácia-felfogás érvényre jutásával. E bejegyzés szerzője szerint az első két feltevés túlzottan leegyszerűsíti a problémát, ehelyett inkább a harmadik szisztéma az, ami elemzést érdemelne.

Ami e felvetést leginkább indokolja, az a már 1998-2002 között jelentkező erőteljes megerősítési törekvése a kormányzatnak. Véleményem szerint jelenleg is ez tapasztalható. Az említett felvetés középpontjában ugyanis az az elképzelés áll, hogy mivel a kormány a fő „elszenvedője” a közvélemény ingatag voltának, ezért az ezzel járó felelősség (és elszámoltathatóság) mellé hasonló mértékű döntési jogosultság kell, hogy párosuljon. Ez a szisztéma lesz az, amelynek fényében akár az Alkotmánybíróság lefokozása, akár más, későbbi módosítások megítélhetők. Ugyanis az Alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, az ombudsmanok döntéseikkel könnyen megakadályozhatják, hátráltathatják a kormányzati szándék megvalósulását, ezzel meggátolva akár a nép körében népszerű döntések megvalósítását (lsd. különadó). Ellenben amennyiben megvonják, vagy jelentősen korlátozzák e tisztségek jogköreit és mozgásterét, úgy nagyobb ellenállás nélkül érvényesülhet a kormány akarata. E modell tehát ahelyett, hogy megállapodást „írna elő” a hatalmi ágak között, inkább a kormányra helyezi a hangsúlyt, annak felelősségét hangsúlyozva, és egyben háttérbe szorítva a konszenzust a hatalmi szereplők között.

De meddig terjed ennek a felfogásnak a határa? Elvezethet-e akár az Alkotmánybíróság felszámolásáig is? Elviekben igen, hiszen ezen intézmény nem minden országban létezik. A gyakorlat azonban inkább egy mérsékeltebb reform felé mutat (amit jelez Lázár János frakcióvezető felszólalása is, melyben engedékenyebb hangnemet üt meg). Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az átalakítás nem csak az „alkotmány őreit” érintheti, hanem akár a köztársasági elnök, akár az Országgyűlés esetében is átalakulhat a jelenlegi szabályozás.

Előbbi esetre annak ellenére is sor kerülhet, hogy jelenleg a kormánypártoknak kedves személy foglalja el a tisztséget. Ugyanakkor nem tudható, mennyiben kívánja majd Schmidt Pál a későbbiekben önálló politika megvalósításával nehezíteni a kormány munkáját, így esetében a jogkörök szűkítése indokolt lehet, amit az említett demokrácia-felfogás is indokolhat. De hogyan lehetne átalakítani úgy a köztársasági elnök pozícióját, hogy azzal a kormány erősödhessen? Itt elsősorban azokat a jogköröket kell megemlíteni, melyek az elnöki szerepfelfogás függvényében - aktív politikai szereplővé tehetik az államfőt. Ezek közé tartozik Sólyom László regnálása idején nagy port kavaró jelölési gyakorlat, valamint az az utóbbi évtizedben nem használt jog, mely szerint az államfő az Országgyűlés számára javaslatot tehet intézkedés megtételére, netán törvényt, vagy népszavazást kezdeményezhet. Kérdés továbbá, hogy miként alakul az alkotmányossági és politikai vétó joga. Amennyiben a Fidesz elnöke egy olyan modellben gondolkodik, ahol az államfő politikai szerepe minimális, úgy az említett jogkörök átalakítása lehetőséget teremthet a szimbolikus elnöki hatalom felé. E változtatásokra irányára vonatkozóan az európai országok elnöki jogkörrel kapcsolatos gyakorlatát érdemes figyelembe venni. 

Természetesen mindegyik átalakításra található külföldi megfelelő. Csehországban a Legfelsőbb Bíróság tagjait a köztársasági elnök jelöli és nevezi ki a Szenátus beleegyezésével, míg Dániában a Felsőbíróság elnökét annak tagjai maguk választják soraikból. Lengyelországban pedig csupán kinevezési joga van a Legfelsőbb Bíróság bíráit illetően, a jelölés joga a Legfelsőbb Bíróság bíráinak közgyűlését illeti meg. Írországban a legfőbb bírói tisztségre jelölés az Államtanács és az államfő közötti konzultációjának eredménye.

A legfőbb ügyész pozíciójának újragondolása viszont akár az intézmény pozíciójának megváltoztatását is jelentheti, hiszen a jog kormányfőre való átruházása, és köztársasági elnöki kinevezéssé alakítása egyben az ügyészség kormányzati szervvé válásával is együtt járna. Ebben az esetben a legfőbb ügyész kormányhoz kötöttsége növekedne.

A köztársasági elnökkel (és egyben az Országgyűléssel) szembeni erősödést jelentene a kormánynak és vezetőjének a parlament feloszlatásának jogának átalakítása. A jelenlegi, a köztársasági elnöknek szűk hatáskört biztosító jogkörből el lehetne mozdulni egy olyan irányba, ahol a kormányfő joga a törvényhozás feloszlatása, akár bármiféle kontroll nélkül (lsd. Dánia, Finnország). Az érme másik oldalán ugyanakkor a kormányfői poszt bebetonozása is állhat, amely akár azt is jelentheti, hogy a törvényhozásnak semmiféle joga nem lesz a miniszterelnök eltávolítására (jelenleg is leginkább a konstruktív bizalmatlansági indítvány szolgálja ezt a célt).

Az említett opciók csupán kis részét fedték le a kormányzat előtt álló alternatíváknak, hiszen ezen túl az Állami Számvevőszék vagy az önkormányzatok terén is alkalmazhatók változtatások, oly módon, hogy azok megfelelnek a nyugat-európai gyakorlatnak. Ezzel úgy érhetné el a kormány céljait, hogy közben a jogállamért siránkozó ellenzék előtt ott lebegteti a nyugati példát, kihangsúlyozva azok demokratikusságát. Aggódni tehát lehet, de nem kell, mert nem fog összeomlani a demokrácia az esetleges változtatásokkal. Viszont az átalakítások nem kell, hogy mindenkinek tetszenek, hiszen egy konszenzusos, az ellensúlyokra épülő modell is számos előnyt tartogat magában, amelyeket a változtatások könnyen kiiktathatnak.