Az Egyesült Királyság koalíciós kormányának azon törekvése, hogy fenntartható pályára helyezze az ország felsőoktatását, és az egyetemek számára önálló költségvetést teremtsen, össztársadalmi szinten is régóta nem látott indulatokat korbácsolt fel. A kormány elképzelései a társadalmi mobilitást, az egyetemek fejlesztését és függőségük csökkentését valamint a szegényebbek támogatását hivatott szolgálni.

 A legfőbb kritikák, melyekkel a munkáspárti ellenzék, illetőleg az aggódó érintettek bírálták a koalíció javaslatát, a kormány által össze lettek gyűjtve a Facts on Fees weblapon, mely fő törekvése, hogy segítse a polgárokat az új tandíj-rendszer jobb megértésében.

 A második Orbán-kormány eddig dinamikusan halad a saját szája íze szerinti, kétharmados többségük által biztosított megvalósíthatósági úton. Két nagy port kavaró törvénytervezet van az asztalokon: az egyik a médiatörvény, mellyel kapcsolatban a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselői megindították tiltakozási kampányukat; a másik pedig a közoktatás és a felsőoktatás tervezett reformintézkedéseinek jogszabály-gyűjteménye. Az első kérdéskör (természeténél fogva) hatalmas vitát generált, már a közösségi oldalakon is tiltakoznak a felhasználók, saját profiljuk önkéntes elsötétítésével. Az oktatásban tervezett változtatási szándékok inkább a felsőoktatásban váltottak ki zúgolódást, a közoktatási rendszer tagja és leendő érintettjei csendesebben fejezték ki nemtetszésüket.

 Első körben meg kell jegyezni, mi a mai oktatási rendszerünk legnagyobb problémája: nincs külön felső- és közoktatás. A felsőfokú képzési rendszer tömegessé tételével (a minőség leromlása után meg főleg) már csak egy harmadik lépcsőfokról beszélhetünk a közoktatás rendszerében. A magyar oktatási és munkaerőpiac arányait súlyosan torzítja a diplomások túlképzése, miközben az igazi termelést végző szakmunkások, szakmai érettségizettek száma egyre kisebb. Ez a fajta torzulás pedig csak újratermeli a gondokat: a felsőoktatásban végzők legalább 4 évvel később lépnek be a munkaerőpiacra, már ha be tudnak lépni, legalábbis végzettségük alapján. A pályaelhagyó diplomások kérdése pedig napi téma kis hazánkban, a már említett túlképzés folytán valóságos csoda lenne, ha el tudna mindenki helyezkedni legalább részben a szakmájához köthető munkakörben.

Jó néhány napja már, hogy a Wikileaks megkezdte azt a hadjáratot, amelynek keretében több ezer titkos, vagy annak szánt belső dokumentum került a nyilvánosság elé, nem kis kavarodást okozva ezzel. De hogyan értékelhető maga a tett, és a hatás, elfogadható-e az adatok korlátlan nyilvánossága, vagy szükség van a nyilvánosság valamiféle korlátjára?

A fenti kérdés megválaszolása nem egyszerű. A portál által fokozatosan szivárogtatott információk kétségtelenül számos jelentőséggel bírnak. Részben betekintést engednek a köz számára olyan, számára addig láthatatlan világba, amely túl mutat az egyszerű hétköznapok történésein, és a valódi politika világába – annak piszkos háttéralkuival övezve – vezeti el az érdeklődőt. Ráadásul a bemutatott jelentések gyakran nem is tartalmaznak lényegi információt, ám kiválóan alkalmasak az olvasók megnevettetésére (pl. Sarkozy elnök nőügyeiről vagy Putyin munkaundoráról van szó). Némileg elméletibb szempontból megközelítve, az információk birtoklása alapfeltétele a demokráciák működésének, hiszen annak hiányában nem lehetséges a felelős döntések meghozatala sem. A nyilvánosságnak egyébként is nagy szerepe van, vagy legalábbis kellene, hogy legyen egy állam életében, hiszen ez biztosítja a tisztségviselők nép általi ellenőrizhetőségét is. Egy részről a Wikileaks szivárogtatásaival ehhez járul hozzá. Másrészről viszont az adatok napvilágra kerülése segíthet megismerni a világot is, hiszen olyan, valódi információkhoz juthat az ember, amely egy-egy ország tényleges viszonyait tükrözheti – ám természetesen teljes tudás átadására alkalmatlan.

A regnáló kormány szemmel láthatóan már nem sok komoly, valós hatalommal bíró riválissal rendelkezik, az egyik ilyen kétségkívül a Simor András vezette jegybank, mely befolyásának csökkentése az Orbán-kabinet deklarált, és egyre realisztikusabbá vált célja.

 Felemás érzések kavarognak bennem. Türelmetlenül vártam ezt az összecsapást, mert úgy gondolom, hogy az ellenzéki pártok részéről szónoki képességek, meggyőző erő, és az ország sorsát érintő elképzelések tekintetében - bármit is gondoljunkjelleméről, bárhogyan is ítéljük meg kormányzásának mérlegét - egyedül Gyurcsány Ferenc tartozik Orbán Viktor súlycsoportjába. Ehhez képest mélységesen csalódtam. Hát erre kellett várnunk negyedik hete?

Gyurcsány már nem a régi, de feltűnt, hogy a miniszterelnök is papírból válaszolt annak biztos tudatában, hogy a Házszabály szerint úgyis övé az utolsó szó. Úgy vélem, hogy a két "vezér" közötti pengeváltás leképezte a honi vitakultúra siralmas állapotát (egyikük sem lépett át saját árnyékán, mindketten elbeszéltek egymás mellett), és ennek felelősségét egyetemlegesen viselik, mert a másik morális minőségét próbálták több-kevesebb sikerrel a Ház ítélőszéke elé citálni, holott mindkettejük beszéde bőségesen szolgált olyan állításokkal, amelyeket érdemben lehetett és kellett volna vitatni.

Régen a Ház olyan volt, mint egy angol klub. Az ellentétes oldalon ülő képviselőket ugyan világok választották el egymástól, de az egymási iránti kollegiális, hogy kellően patetikus legyek, úriemberi mivoltukból fakadó szolidaritás legelemibb gesztusait igenis gyakorolták, így például nem fordítottak hátat egyetlen képviselőtársuknak sem, aki éppen a szólás jogával élt. (E kritika címzettjei természetesen a Jobbik-frakció, és az őket tapsoló kormánypártok.) Ha a képviselők - tartozzanak bármelyik párthoz - az én választói bizalmam eredményeképp vitatkozhatnak a közügyekről, a modortalanság mellőzése a minimum, amelyet nemhogy elvárok tőlük, hanem kifejezetten követelem. 

Ugyanakkor amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a mi parlamentünk Házszabálya az időkeretek kínos korlátozásával a legkevésbé sem kedvez a valódi vitahelyzet spontán kialakulásának. Az pedig különösen abszurd ebben az országban, hogy a Gyurcsány-Orbán "párbaj" napokig uralja majd a hírportálokat, mint egy korábbi, hasonlóan "különleges" alkalom.

Ha valóban oly' nagyszerű parlamentáris hagyományokkal bírnánk, amelyekre az alkotmányozás kapcsán viszontválaszában a miniszterelnök utalt, és látható büszkeséggel töltötte el kebelét (úgy tűnik, kormányfőként már nagyúri fölénnyel megengedheti magának e gesztust), akkor 2002-2010 között ellenzéki vezérként is vállalhatta volna hétről-hétre a szópárbajt a szocialista kormányfőkkel. Szerintem az volna a közélet normális állapota, hogy a mindenkori miniszterelnök hétről-hétre szócsatát vív a mindenkori ellenzék legerősebb pártjának vezérszónokával, függetlenül attól, mit gondolnak egymásról, és a másik morális minőségéről. Ha így lenne, a közjóról szóló vitákban világosan kirajzolódnának az alternatívák, az érvek versenye pallérozná nem csupán a vitában közvetlenül részt vevő felek, hanem a vitát figyelemmel követő honpolgárok elméjét is, és mindenek előtt jót tenne a politikai kultúrának is.  Lehetne például így, szenvedélyesen, de mégisszellemesen. Hát nem szép, nem izgalmas? De lehetne akár így is.  

Határozottan úgy gondolom, hogy egy politikai közösség akkor kerül a legnagyobb bajba, ha a politika végképp elveszíti az érdekességét, és nem képes integrálni a széttartó érdekeket. Ha gyakrabban folyna valódi és érdemi vita a Házban, ez a veszély elhárulna.

Szerző: F.L. ("PHEkülsős")