Hatalomátvétel a monetáris politikában

A regnáló kormány szemmel láthatóan már nem sok komoly, valós hatalommal bíró riválissal rendelkezik, az egyik ilyen kétségkívül a Simor András vezette jegybank, mely befolyásának csökkentése az Orbán-kabinet deklarált, és egyre realisztikusabbá vált célja.

Mint ahogy eddig is láthattuk, a kormány nem kezeli prioritással a szerkezeti reformok megvalósítását, vagy a szigorú fiskális politikát, inkább az ezekkel esetlegesen elérhető hasznokat a különadók, az államosítások és egyéb rendhagyó dolgok bevezetésével szándékozik elérni. Azt már megalakulásakor nyilvánvalóvá tette a kormány, hogy nem ért egyet a jegybank politikájával, és várható volt az is, hogy gazdaságpolitikai koncepciójuk tettekben való realizálása érdekében mindenképpen megpróbál hatást gyakorolni a Magyar Nemzeti Bankra. A probléma elsődleges forrása a kabinet részéről, maga Simor András jegybankelnök személye, így mikor ő egyértelművé tette, hogy szándékában áll kitölteni mandátumát, így a kormány akcióba lendült.

Gyurcsány segít
    Ironikus módon a tény, hogy a Fidesz-KDNP-nek néhány hónapon belül feltehetőleg döntési joga lehet a monetáris politika irányításában, az épp Gyurcsány Ferenc ex-kormányfőnek köszönhető. Mivel ő is már első miniszterelnöksége idején indokolatlannak tekintette a magas kamatokat, bár más megfontolásból, úgy döntött szerencsés volna, hogy a Monetáris Tanácsba jelölendő négy külső tagból 2-2-t jelölne a miniszterelnök és a jegybankelnök, szemben az addigi gyakorlattal, miszerint ebben az MNB-elnök az illetékes. A 2004-es törvénymódosítás értelmében, 2011. március 1-jén jár le Király Júlián kívül minden rendes tag mandátuma, és egy most készült törvénytervezet értelmében a kormány célja, hogy megváltoztassa a tagok jelölésében a parlament jogkörét. A tervezet szerint a tagokat az Országgyűlés gazdasági bizottsága jelölné, és az Országgyűlés választaná. Ismerve a bizottság összetételét ezzel megoldhatóvá is válna, hogy a Magyar Nemzeti Bank legfőbb döntéshozatali szerveként működő Monetáris Tanácsban többségbe kerüljenek a kormány gazdaságpolitikai elképzeléseit támogató tagok.

Következmények
A kormány hangoztatott célja az inflációs cél emelése, tehát az eddigi tisztán inflációs célkövetésen alapuló monetáris politikával való szakítás. A jegybank által jelenleg meghatározott inflációs cél 3%, a Nemzetgazdasági Minisztérium kitűzött célja a fogyasztói árindex éves százalékos változásában mért számszerű cél 3,5%-ra emelése. A szándék ezen intézkedések mögött a gazdasági növekedés beindítása a forint ilyetén való gyengítése által.
 
    Itt újra jól láthatóvá válik az alapvető szakmai ellentét a jelenlegi MNB és a kormány között. Az MNB a jegybanktörvénynek megfelelve elsődleges céljának tekinti az árstabilitás elérését, illetve annak fenntartását, míg a kormány számára újfent fontosabbnak mutatkoznak a rövid távú politikai érdekek, mint az infláció alacsony szinten való stabilizálása. Az MNB politikájával szemben a kormány érve az, hogy a magas kamatok nehezítik a gazdaság növekedését, a valóság azonban ennél árnyékoltabb. A valóság az, hogy nem is lenne feltétlenül szükséges a 3%-os inflációs cél fenntartásához ilyen magas kamatra, abban az esetben, ha a kormány egy, a jegybank által többször ajánlott szigorúbb költségvetési politikát folytatna. Egy ilyenfajta együttműködés esetén a jegybank is megfontolná az irányadó kamat szintjének a csökkentését, hiszen egy olyan környezetben nem is lenne indokolt a magas kamat. Tehát végső soron, ha a kormány az általa ellenőrzött fiskális akciók területén szigorúbb álláspontot képviselne, akkor a monetáris politikában is megvalósulhatna egy olyan irányvonal, amelyet a kabinet kedvezőnek talál.
    Eme közeledés helyett, amely akár egy hosszú távú stratégiai együttműködés alapjául szolgálhatna, a kormány – úgy tűnik - másképp döntött. Megjegyzendő, hogy 2009-óta az Európai Központi Bank közbenjárása eredményeképp az európai uniós normákhoz igazodva ezen területen a jegybank önállóan dönt, sőt a vonatkozó kérdésekben a kormánynak még véleményezési joga sincs. Ez jól mutatja, hogy egy ilyesfajta kooperáció az inflációs cél közös meghatározásában a jegybank részéről óriási gesztusnak lenne nevezhető.
    A kormány azonban Az Európa 2020 stratégia végrehajtását megalapozó előzetes Nemzeti Intézkedési Terv szerint ezzel nem éri be, a 3,5%-os célt ebben is nyíltan kijelentik, egészen 2015-ig ilyen adatokat prognosztizálnak. Úgy tűnik tehát, hogy a törvénytervezetben lefektetettek megvalósulását igazából semmi nem veszélyeztetheti, egyetlen szervként az Európai Központi Bank tehetne valamit érdemekben, ha úgy állapítaná meg, hogy a rendelkezések az árstabilitást és az MNB működését veszélyeztetik, azonban ameddig a jegybank függetlenségét jogilag az akció nem sérti, addig ezek csak szóbeli kritikák maradnak valós következmények nélkül, miközben a monetáris politika alakítóinak függetlensége már erősen megkérdőjelezhető lesz.

Dobos Arnold