A második Orbán-kormány eddig dinamikusan halad a saját szája íze szerinti, kétharmados többségük által biztosított megvalósíthatósági úton. Két nagy port kavaró törvénytervezet van az asztalokon: az egyik a médiatörvény, mellyel kapcsolatban a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselői megindították tiltakozási kampányukat; a másik pedig a közoktatás és a felsőoktatás tervezett reformintézkedéseinek jogszabály-gyűjteménye. Az első kérdéskör (természeténél fogva) hatalmas vitát generált, már a közösségi oldalakon is tiltakoznak a felhasználók, saját profiljuk önkéntes elsötétítésével. Az oktatásban tervezett változtatási szándékok inkább a felsőoktatásban váltottak ki zúgolódást, a közoktatási rendszer tagja és leendő érintettjei csendesebben fejezték ki nemtetszésüket.

 Első körben meg kell jegyezni, mi a mai oktatási rendszerünk legnagyobb problémája: nincs külön felső- és közoktatás. A felsőfokú képzési rendszer tömegessé tételével (a minőség leromlása után meg főleg) már csak egy harmadik lépcsőfokról beszélhetünk a közoktatás rendszerében. A magyar oktatási és munkaerőpiac arányait súlyosan torzítja a diplomások túlképzése, miközben az igazi termelést végző szakmunkások, szakmai érettségizettek száma egyre kisebb. Ez a fajta torzulás pedig csak újratermeli a gondokat: a felsőoktatásban végzők legalább 4 évvel később lépnek be a munkaerőpiacra, már ha be tudnak lépni, legalábbis végzettségük alapján. A pályaelhagyó diplomások kérdése pedig napi téma kis hazánkban, a már említett túlképzés folytán valóságos csoda lenne, ha el tudna mindenki helyezkedni legalább részben a szakmájához köthető munkakörben.

 A 2006-ban bevezetett Bolognai rendszer legnagyobb hibája az volt, hogy a munkaerőpiaci egyeztetések elmaradtak. A BA (Bachelor of Arts - humán érdeklődésű) és BSc (Bachelor of Science - tudományos érdeklődésű) diplomákkal rendelkezők igazán sehova sem tudnak elhelyezkedni, mert a felvevőpiac képtelen behatározni a munkaerejüket. Aki 3 év után ilyen diplomával lépne ki az életbe, készüljön fel, hogy megannyi kihívás fogja érni. Egy tanárszakos bölcsész nem taníthat, mert nincs meg a gyakorlata, ergo annyit sem ér az egyébként magyar elitegyetemeken szerezhető diplomája, mintha egy főiskolára ment volna. Egy év a képzés, azonban sokkal nagyobb a lehetőségek közti különbség. Igaz ez akkor is, ha az MA/MSc (Master of Arts/Science - régi egyetemi szintű) diploma megszerzésére törekedik az ember, azonban tavaszig várni kell az elsőkre, akik megszerzik. S ez a legszomorúbb, hogy két teljes egyetemi ciklusnyi hallgatóval lesz kiszúrva, ugyanis az újra átszabott képzési rendszert visszavezetnék a Bologna előtti időszakra. Egy muzeális szinten értékes diploma birtoklása nem biztos, hogy vigasztalni fogja azokat, akik nem tudnak elhelyezkedni.

 Cikkem tárgya azonban nem a felsőoktatás problémáinak érzékeltetése lenne. Sokkal nagyobb gond, hogy az alapot jelentő közoktatási struktúrát is újra megbontják, arról nem is beszélve, hogy a két képzési szint összehangolása még mindig csak álomszerű távlatokban található. Az általános iskolai, középiskolai és felsőfokú tanulmányok során a diákok újra előlről kezdik a humán tárgyakat, ahogy teszik azt sok reáltárggyal kapcsolatban is. Nem hiszem, hogy meg lenne oldva az a probléma, miszerint az utolsó években hatalmas csúszással bírnának a tananyagban. Se az irodalmi, se a történelmi tananyag (két érettségi tárgyról van szó) nem képesek a tanárok az anyag mennyisége okán végig haladni, egész egyszerűen lehetetlen küldetéssel néznek szembe. Arról nem beszélve, a diákok mai attitűdje mennyire egyeztethető össze azzal, hogy amire 8 évük volt általános iskolában, arra 4 évet kapnak később, csak kétszer részletesebben. Majd a (ki tudja, mennyire) szerencsések beülnek az egyetemi előadásokra, ahol sok esetben ismét előlről kezdenek mindent, csak most félévekre, szigorlati tárgyakra bontva a korábbi évek tananyagait (újra részletesebben, megint kevesebb idő alatt). Az oktatási rendszerünk nem képes munkaerőpiaci igényeknek megfelelő embereket képezni, a versenyszférában elhelyezkedő fiatalok munkakörülményei egyenesen megkövetelik a céges átképzést, újra tanulva az egész folyamatot szinte, mert az oktatási rendszerben a lexikális tudásra helyezve a hangsúlyt a gyakorlati képzés csak gyerekcipőben jár, az oktatói kar is nyögi a folyamatos átképzést, mert ők aztán végképp nem ebben a rendszerben végeztek, nem ezekre a követelményekre lettek szakosítva (ergo újratermelés zajlik az egész oktatási rendszerben)

 A kormány által benyújtott oktatási törvénytervezet több pontja is érdekesen hat, minimum kérdéseket vet fel és más alrendszerek bevonásával csak újabb problémákat generál. Első körben az iskolakötelezettség egy évvel való csökkentése olyan lehetetlen helyzetet teremt, mely előnyös helyzetbe hozza a szakiskolákban végzetteket (a torzítások csökkentésére irányuló tervezet torzítja a korlátokat a középiskolai szinten). A következő problémás kört egyben kezelném: a 6 érettségi tárgy és az idegen nyelvek számának növelése együttesen is érdekesen hathat. A természettudományos érettségik bevezetése talán nevezhető dicséretes lépésnek, de az egyik legrövidebb ideig tanult tantárgyak bevonásával csak még tovább nehezítik az érettségire készülők helyzetét. Az egyetemi felvételizőknek két kötelező emelt szintű érettségi mellé még egy hatodik tárgy beiktatása csak akkor lenne teljesíthető terhelés, ha az idegen nyelvi érettségit kivennék a rendszerből. A nyelvvizsga-kérdés ugyanannyira hibásan kezelt kis hazánkban, mint a jogosítványszerzés. Mind a kettő határvonal az ember életében, mind a kettőt érdemes még tanulóként/hallgatóként megszerezni, azonban mind a kettő hatalmas bevételi forrást jelent olyan intézmények keretében, melyek a közoktatási körön kívül helyezkednek. A nyelvvizsga- és autós iskolák száma és példája mutatja, mennyire szélsőséges és eltérésekkel teli a képzési háló. A nyelvtanítás körülményei nem teszik lehetővé, hogy az összes nyelvvizsga-típusra felkészítsék a hallgatókat, arról nem beszélve, hogy a nyelvtanárok többsége sem az új nyelviskolai képzésben végzett. A jogosítvány megszerzése pedig külön témakör, csak megemlítés szintjén vontam be, hiszen jó és tanulságos párhuzam a nyelviskolák és nyelvvizsgák értékét hasonlítgatni a különböző autós iskolák oktatóinak eltérő szokásaival.

 A tervezett társadalmi munka és annak óramennyisége egyenesen annak bizonyítéka, mennyire demagóg a magyar oktatás felsővezetése. A köz- és társadalmi munka programok halódnak, arról nem beszélve, hogy bírósági perek veszteseit szokás ilyen munkákra befogni, nem pedig szinte gyermekeket. Nagyon szép elvi kezdeményezés, hogy 16-18 éves fiatalok menjenek ki idősek otthonába vagy beteg gyerekeket ápoló intézetekbe, ami valljuk meg őszintén, kicsit korai sokk bármelyik gyermek számára, rendelkezzen akármilyen családi háttérrel. Ha forradalmi és magyar New Dealt tervezgetnek, legalább megvárhatnák, mire 18 éves, felnőtt és szavazókorú lesz az illető, mielőtt fel akarják ébreszteni teljeskörű társadalmi felelősségtudatát. Kicsit az az ember érzése, ha utánagondol ennek a kezdeményezésnek, mintha munkaórákat akarnának csökkenteni az ilyen intézmények dolgozóinál. A szociális érzékenység nem 60 óra kötelező munkán fog felébredni senkiben, a társadalmi hasznosság kérdésköre pedig még mindig lebeg a fejek felett: tinédzserek mit fognak kezdeni egy szociális intézményben?

 Zárásképp meg kell említeni, ami mindig elkerüli a nagy programalkotók figyelmét. Egy-egy törvénytervezet nem azért lesz jó, mert a parlamenti többség megszavazza azt, legitimálva pár ember munkáját. Az oktatási rendszer ráadásul az a társadalmi elrendszer, ami életünk első harmadát-negyedét tölti ki, azonban a maradékra is teljesen kihat. Ideje összefésülni az oktatási rendszer képzési struktúráit, nem csak pedagógusi életpályákkal kell dobálózni és olyan nagyívű mondatokkal, miszerint a minőséget kell javítani, hanem meg kell szabni, mi legyen az oktatási modell 6-8 és 23-25 éves kor között. A szinteket le kell zárni, annak megfelelően, ki milyen pályát tervez magának, de az eddigi rendszerek csak azt bizonyították, szinte csak politikai érdekek dominálnak ebben a kérdésben, szakmai elvek és célkitűzések nem. Arról nem is beszélve, milyen kilátások lehetnek a rendszeren belül, ha kormányváltásokként újra értelmezik az oktatási rendszert. Kifutási idő nélkül, távlati tervek hiányában csak politikai játszótér lesz az oktatás terepe.