Felemás érzések kavarognak bennem. Türelmetlenül vártam ezt az összecsapást, mert úgy gondolom, hogy az ellenzéki pártok részéről szónoki képességek, meggyőző erő, és az ország sorsát érintő elképzelések tekintetében - bármit is gondoljunkjelleméről, bárhogyan is ítéljük meg kormányzásának mérlegét - egyedül Gyurcsány Ferenc tartozik Orbán Viktor súlycsoportjába. Ehhez képest mélységesen csalódtam. Hát erre kellett várnunk negyedik hete?

Gyurcsány már nem a régi, de feltűnt, hogy a miniszterelnök is papírból válaszolt annak biztos tudatában, hogy a Házszabály szerint úgyis övé az utolsó szó. Úgy vélem, hogy a két "vezér" közötti pengeváltás leképezte a honi vitakultúra siralmas állapotát (egyikük sem lépett át saját árnyékán, mindketten elbeszéltek egymás mellett), és ennek felelősségét egyetemlegesen viselik, mert a másik morális minőségét próbálták több-kevesebb sikerrel a Ház ítélőszéke elé citálni, holott mindkettejük beszéde bőségesen szolgált olyan állításokkal, amelyeket érdemben lehetett és kellett volna vitatni.

Régen a Ház olyan volt, mint egy angol klub. Az ellentétes oldalon ülő képviselőket ugyan világok választották el egymástól, de az egymási iránti kollegiális, hogy kellően patetikus legyek, úriemberi mivoltukból fakadó szolidaritás legelemibb gesztusait igenis gyakorolták, így például nem fordítottak hátat egyetlen képviselőtársuknak sem, aki éppen a szólás jogával élt. (E kritika címzettjei természetesen a Jobbik-frakció, és az őket tapsoló kormánypártok.) Ha a képviselők - tartozzanak bármelyik párthoz - az én választói bizalmam eredményeképp vitatkozhatnak a közügyekről, a modortalanság mellőzése a minimum, amelyet nemhogy elvárok tőlük, hanem kifejezetten követelem. 

Ugyanakkor amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy a mi parlamentünk Házszabálya az időkeretek kínos korlátozásával a legkevésbé sem kedvez a valódi vitahelyzet spontán kialakulásának. Az pedig különösen abszurd ebben az országban, hogy a Gyurcsány-Orbán "párbaj" napokig uralja majd a hírportálokat, mint egy korábbi, hasonlóan "különleges" alkalom.

Ha valóban oly' nagyszerű parlamentáris hagyományokkal bírnánk, amelyekre az alkotmányozás kapcsán viszontválaszában a miniszterelnök utalt, és látható büszkeséggel töltötte el kebelét (úgy tűnik, kormányfőként már nagyúri fölénnyel megengedheti magának e gesztust), akkor 2002-2010 között ellenzéki vezérként is vállalhatta volna hétről-hétre a szópárbajt a szocialista kormányfőkkel. Szerintem az volna a közélet normális állapota, hogy a mindenkori miniszterelnök hétről-hétre szócsatát vív a mindenkori ellenzék legerősebb pártjának vezérszónokával, függetlenül attól, mit gondolnak egymásról, és a másik morális minőségéről. Ha így lenne, a közjóról szóló vitákban világosan kirajzolódnának az alternatívák, az érvek versenye pallérozná nem csupán a vitában közvetlenül részt vevő felek, hanem a vitát figyelemmel követő honpolgárok elméjét is, és mindenek előtt jót tenne a politikai kultúrának is.  Lehetne például így, szenvedélyesen, de mégisszellemesen. Hát nem szép, nem izgalmas? De lehetne akár így is.  

Határozottan úgy gondolom, hogy egy politikai közösség akkor kerül a legnagyobb bajba, ha a politika végképp elveszíti az érdekességét, és nem képes integrálni a széttartó érdekeket. Ha gyakrabban folyna valódi és érdemi vita a Házban, ez a veszély elhárulna.

Szerző: F.L. ("PHEkülsős")