Különvélemény: Észak-Korea

  2010. november 23-án Észak-Korea ágyútámadást hajtott végre a dél-koreai Jonpjong-sziget ellen. Az eset nem egyedülálló, hiszen ugyanebben az évben, májusban egy észak-koreai tengeralattjáró elsüllyesztett egy dél-koreai hadihajót. Észak-Korea Japánnal szemben is agresszív külpolitikai párbeszédet folytat, a két Korea közötti feszültség pedig a legutóbbi, megítélésem szerint az eddigi legsúlyosabb incidens óta folyamatosan nő.

 A magyar média az utóbbi napokban keveset, vagy egyáltalán nem foglalkozik az Észak- és Dél-Korea között egyre feszültebbé váló helyzetről, melyet a legtöbben el is bagatellizálnak, mondván, hogy „nem kell komolyan venni”. Ez arra ösztönzött, hogy a történelmi háttér és a különféle statisztikai adatok ismertetése, azaz – idő hiányában – a teljesség igénye nélkül, az aktualitást megragadva röviden papírra vessem alábbi gondolataimat.

 Mivel Észak-Korea kormánya élvezi Kína támogatását – hogy ütközőállamként fennmaradhasson az Egyesült Államokkal szövetséges Dél-Koreával szemben –, jó kapcsolatokat ápol és közös atomprogramot folytat Iránnal, illetve minden fenyegetésük engedményeket, segélyeket ér el, bátran feszegetik a NATO és az ENSZ egyébként meglehetősen flexibilis tűréshatárát.

 A biztonságpolitikai helyzetet súlyosbítja, hogy erőink jelenleg le vannak kötve, ezért kétséges, hogy egy háborús helyzet kialakulása esetén ütőképes választ tudnánk adni. Ugyan rendelkezünk mozgósítható haderővel, a pacifizmus felé hajló közvéleményt megnyerni azonban az elhúzódó Afganisztáni háború kudarcai miatt egyre nehezebb, ez pedig továbbra is a diplomatikus megoldáskeresés felé tereli a Nyugatot ahelyett, hogy a már régóta időszerű azonnali beavatkozás lépését fontolgatná, mivel nyilvánvaló, hogy Phenjannal nem lehet tárgyalóasztalhoz ülni. A geopolitikai körülményekhez természetesen az is szorosan hozzátartozik, hogy a kelet-ázsiai térségben Kína beleegyezése nélkül a nemzetközi közösség elméletileg nem bír mozgástérrel, így a Pekinggel való konfrontáció lehetősége is visszatartó erőként hat. Fontos azonban észrevenni azt is, hogy Kína gazdaságilag még nagyban függ a Nyugattól, valamint katonailag sem elég erős ahhoz, hogy kiálljon az általa is egyre nehezebben kezelhető Észak-Korea mellett.

 Hozzá kell fűzni, hogy mindezzel párhuzamosan látható, a „bukott államok” egyre problémásabbá kezdenek válni – köztük például Jemen –, amelyek a nyugati világ ellen a végletekig harcolni akaró fundamentalista terrorszervezetek táptalajául szolgálnak. Észak-Korea a „bukott állam” egy másik, konvencionális kezelésmódot igénylő esete, melynek premodern, agymosott társadalmán egy emberi jogokat semmibe vevő, a fennmaradásért bármire képes kommunista rezsim uralkodik, amelynek a legújabb értesülések szerint már atombombát is sikerült kifejlesztenie.

 A nemzetközi közösség az évek során egyre agresszívebb Észak-Korea biztonságpolitikai kockázatának problémáját felelőtlenül, rendszeresen a szőnyeg alá söpörte, nem téve semmi érdemit annak féken tartásáért, holott a második világháború vége óta veszélyezteti a nemzetközi békét.

 Észak-Korea jövője sem tűnik éppen ígéretesnek, jómagam a hatalmi öröklést is veszélyes fordulópontnak tartom, mely könnyen destabilizálhatja az államot és a térséget egyaránt. Fel kell ismerni: az észak-koreai rezsim esetében nem beszélhetünk pusztán külpolitikai kihívásról, azt természetéből adódóan pszichológiai esetnek is kell tekintenünk. Az egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő kommunista ország fenyegetésének problémáját ezért azonnali katonai beavatkozással kellene kezelni, ameddig nem csúszik ki az irányítás a kezünk közül. Az épelméjűségében is megkérdőjelezhető Kim Jong Il félő, hogy halála előtt egy emlékezetes erődemonstrációval – akár atombomba Dél-Korea elleni bevetésével – akar majd bekerülni a világtörténelembe, amely már súlyos bizonyítékot adott arra, hogy mi történik, amikor engedünk egy elmeháborodott diktátor nyomásának. 

Barkóczy Dávid

nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitika