Komoly szakmai vereség lenne a magyar filmeseknek, ha a jövőre tervezett Filmszemle elmaradna. Ugyan nem bír akkora presztízzsel, mint azt szeretnék, de honi viszonylatban számottevő megmérettetésnek bizonyult eddig is. Arról nem beszélve, sok filmet itt lehet csak látni, forgalmazásba nem kerül, jobb esetben dvd-n megjelenik majd, bár ez sem mindnél igaz. A széles spektrumú szemle elmaradása azonban nem csak űrt hagyna maga után, a filmfinanszírozás nívós eseménye megannyi kérdést is hátrahagyna. 

 Azért nem filmgyártást írok, mert a szemle sosem azért érdekes, hogy ki milyen filmet csinált, hanem azért, ki hogyan használta fel az állami támogatást (visszatérítendő vagy sem). A szemle az első mérvadó helyszíne a filmek lemeózásának, azonban egyre inkább igaz, közel sem hozzák be a filmek az árukat. Lehet szapulni itt az amerikai filmgyártás dominanciáját, de ott nincs állami támogatás. A stúdiók saját zsebből állják a sokszor több száz milliós költségvetést, vagyis igencsak nagy rizikót vállalnak. Itthon a forgatási költségek nagyrésze adóforintokból megy, a közalapítvány döntései nyomán súlyos százmilliók, milliárdok kerültek már kiutalásra. Hogy mennyire az alapítványi tagok érdekeltségébe tartozó gyártókhoz, arra egy érdekes kis táblázat található anyaoldalunkon, az Index.hu-n. A támogatási rendszer hibás, elnagyolt és egyáltalán nem a filmgyártás ösztönzésére irányul. A gyártás az egy dolog, ott bőven lehet számokkal dobálózni, de fogadjuk el, a minőségi filmgyártás nem olcsó mulatság. Ami szomorú, az a forgalmazási visszásságok megléte és kontraszelekciós módja.

 Évek óta a legnagyobb nézőszámokra hajtó magyar filmek (értsd közönségfilmek) a karácsonyi ünnepek környékére pozícionálják megjelenésüket. Ide tartozik a Kaméleon, a Poligamy, az Üvegtigris 2, idén pedig a Zimmer Feri 2. és az Üvegtigris 3. kerül a mozik műsorára. Azonban eddig a magyar filmek art minősítést kaptak, vagyis a legkisebb mozi is, amely bírt art besorolással, műsorára tűzhette az alkotásokat. Azonban a forgalmazók mind később juttatják el filmjeiket a vidéki (nem pláza) mozikba, így nem csak versenyhátrányba kerülnek a kisebb mozik, egyenesen ellehetetlenülnek, mert ki kíváncsi a hónapokkal ezelőtt vetített filmekre. Pedig a kisebb mozik csak így, használt kópián jutnak már a filmekhez.

 Ennél talán rosszabb az a módszer, mely a magyar filmeknél jellemző. Minden art minősítéssel rendelkező mozinak adnia kell a magyar filmeket, mindegy, milyen nézőszámot hoznak. Az Örvény című, egyébként nagyon jó és minőségi magyar dokumentumfilm 7 vetítésen hozott 5 nézőt (vidéki mozi adatai, egyhetes vetítési intervallumban). Ezek után megkérdőjelezhető, mennyire is van létjogosultsága az állami támogatásnak, ha nincs, aki megnézze a támogatott filmeket.

 A plázamozi magához édesgeti az embereket, sokszor azt se tudván, a városban van kisebb mozi, mely ugyanúgy bemutatja a filmeket. A dominancia odáig fajult, hogy az idei legnagyobb durranásnak szánt Üvegtigris 3 megegyezett a nagyobb plázamozikkal, nekik eljuttatja a filmet, a kicsik viszont csak akkor kapják meg, ha megvásárolják saját forgalmazásra a kópiákat. Nem kell szerintem sokat magyarázni, mekkora bevételcsökkenést jelent ez az összes olyan mozinak, amely be akarja mutatni időben a filmet. Hiába az 55 milliós állami támogatás, plusz a 2. rész után kapott normatív támogatás, a forgalmazó saját hatáskörben leszerződött a plázahálózatokkal. 

 A közalapítvány egyébként is ezer sebből vérzik, nem csak a szemleköltségek hiánya miatt, a zárolt összegek a már kihirdetett pályázatokat is érinti: pénz hiányában gondba kerülhetnek azok a forgatások, ahol az állami pénz fontos szerepet játszott. Arról nem beszélve, mennyire is hatékony az állami támogatás rendszere. Magyar filmek minden évben készülnek, ez evidens. Tavaly 25 alkotás készült, más kérdés, szükség van-e ennyi magyar filmre. A szakma új vezetője szerint nincs - Kőrösi Zoltán elnök még a "kampányolása" során jelentette ki a fiatal filmesek fórumán, hogy nincs értelme ennyi filmet gyártani, veszteséges a szakma, a közalapítvány; kevesebb, de színvonalasabb ÉS megtérülő alkotásokat kell elindítani. Hogy ez fogy fog alakulni, az a kormányon is múlik, a mostani bizonytalanság mindenesetre nem segíti a stabilitásra törekvő kuratórium munkáját.

 Az biztos, hogy a filmszakma reformja elodázhatatlan. Nem lehet tovább halogatni, hogy a kapcsolati hálón keresztül folyjanak el a százmilliók, milliárdok, ugyanakkor meg kell értetni a szakmával, csak azért, mert sok embert képeznek és foglalkoztatnak, nem lehet filmeket gyártani. Mert jelen állás szerint képzik az embereket, állami pénzen munkát adnak nekik, majd az így készített film veszteségeket termelve kerül bemutatásra. Mindig az államkassza jár rosszul, mert a legrosszabb módszerrel próbálkozik: a keresletet és a kínálatot is ő akarja megszabni, csakhogy a globalizáció bebizonyította, az állam nem képes egyes szakterületeket helyesen szabályozni és finanszírozni is. Jelen esetben a filmszakma az, mely terítékre került, a piaci alapokra helyezés ugyan nem biztos, hogy életben tartja a szakma egészét, a szelekció azonban elvégzi azt a piszkos munkát, amit már régen el kellett volna végezni.