Afganisztáni kiútkeresés – hibák, veszélyek és alternatívák (3. rész)

Dr. Gyarmati István volt NATO Nagykövet személyi asszisztenseként lehetőségem nyílt részt venni a Szlovák Atlanti Bizottság (SAC) által szervezett, szeptemberi GLOBSEC 2010 Konferencián. Itt a fentiekhez részben kapcsolódóan elhangzott egy általam alapvetően tévesnek vélt megközelítés egy magasrangú diplomatától, aki – némiképpen igazodva az aktuális afganisztáni stratégiához – kifejtette: „a biztonság és a fejlesztés kéz a kézben járnak egymással, hiszen az afgán fiataloknak munkahelyeket kell biztosítani, jövőképre van szükségük.” Vitánk során kifejtettem, hogy a minimálisan elvárható biztonság szint stabilizálásának hiányában semmi sem működhet zavartalanul és megfelelően, a prosperitás így nem lehetséges. Elmondtam, hogy – különösen Afganisztán tekintetében – nem szabadna megfeledkezni a nemzetépítés „aranyszabályairól” sem, melyek alapja folyamatainak helyes sorrendjében manifesztálódik, az alábbiak szerint.

 

1. A minimális (60%-os) biztonsági szint kikényszerítése és stabilizálása, majd megőrzése békefenntartással, rendőri erők biztosításával, a törvény rendjének helyreállításával és a biztonsági szféra reformjával.

 

2. Humanitárius segélyezés az első pontban leírtakkal egy időben, avagy a potenciális járványok és az éhínség kezelése, valamint menedékhelyek biztosítása a menekültek részére.

 

3. A minimális kormányzás biztosítása az alapvető közellátások és infrastruktúra területén, avagy az áramszolgáltatás, az ivóvíz-ellátás és a fontosabb úthálózatok helyreállítása, valamint a fontosabb kórházak újjáépítése.

 

4. A gazdaság stabilizálása, azaz egy stabil fizetőeszköz biztosítása, valamint a kereskedelmet szabályozó jogrendszer felállítása annak érdekében, hogy legalább a lokális, később pedig a nemzetközi szintű kereskedelem működhessen.

 

5. A demokratikus átalakítás, avagy pártok, békés civil társadalmi mozgalmak és szabad sajtó alapításának elősegítése, illetve szabad választások lebonyolítása.

 

6. A fejlődés előmozdítása gazdaságélénkítéssel, intenzívebb munkahelyteremtéssel, a szegénység csökkentésével és összetettebb infrastrukturális fejlesztésekkel.

 

A kérdésben jártas szakértőnek természetesen igaza volt, viszont az általa elmondottak a nemzetépítési tapasztalatok szerint is – pl. Bosznia Hercegovina, Koszovó – csak hosszú távon nyerhetnek relevanciát. Meglehet, hogy fejlesztés és munkahelyteremtés alatt többen az intervenció első fázisától folytatandó DDR-t (a korábbi ellenállók lefegyverezése, leszerelése és civil társadalomba történő integrálása) értik, mely ebben a formában abszolút megállja a helyét, hiszen a DDR szerves részét képezi, hogy a beavatkozó erők ideiglenesen munkahelyeket biztosítanak a helyi lakosok és a volt küzdő felek számára azzal, hogy részvételt kínálnak nekik az újjáépítésben, vagy egyéb, szaktudást igénylő feladatokban. A fejlesztés és a munkahelyteremtés ugyanakkor önmagában – de különösképpen ebben a kontextusban – a fontossági sorrend szempontjából az utolsó helyet foglalja el. Ugyan minden nemzetépítési misszió – különböző országokról, térségekről, kultúrákról lévén szó – más és más – melyből adódóan bizonyos mértékig átcsoportosulhatnak prioritások –, azonban a fentebb bemutatott sorrend – különös tekintettel a biztonsági faktor elsőrendűségére – egyfajta alap, melynek markánsabb megváltoztatásával a folyamatok egymás rovására mehetnek, felemésztve emberi életeket, pénzt, energiát és időt, kezdetben destabilizálva, majd tönkretéve az államépítési folyamatot.

 

Az Afganisztáni háború esetében a nemzetépítési procedúrák prioritásainak téves felcserélése úgy gondolom, az intervenció régi betegsége, melynek következménye a siralmas aktuális biztonsági helyzet, illetve a vészesen növekvő költségvetési hiány az elvesztegetett erőforrások miatt. Az e tanulmányban már többször említett minimálisan elvárható – 60%-os – biztonsági szint stabilizálásáig egyáltalán nem lenne szabad sem nagyszabású fejlesztésekbe kezdeni, sem pedig mély politikai dimenziókban gondolkodni, hiszen ilyen feszült és veszélyes környezetben egy új infrastruktúra vagy belpolitikai rendszer nagy valószínűséggel rövid időn belül megsemmisül, a bele fektetett energia és pénz pedig kárba vész. Az újjáépítés ilyen körülmények között az alapvető közellátás helyreállítására kellene, hogy koncentráljon, hiszen kezdetektől fogva ez a probléma is megoldatlan maradt – az IISS (International Institute for Strategic Studies) 2010-es adatokra hivatkozva azt írja: „Nyolc afgán családból egy lakásában van folyamatosan áram.”

 

 

 

Mindennek fényében a tálibokra gyakorolt politikai nyomás – szabad választások szervezésével és lebonyolításával –, avagy a demokrácia korai erőltetése is rendkívül kontraproduktív, beleértve a velük való tárgyalás és kiegyezés már-már kétségbeesett szorgalmazását is. A tálibok ugyanis egyrészt – jelenlegi státusukból kifolyólag – nem részei az afganisztáni demokráciaépítésnek, másrészt azt alapjaiban, a demokratikus értékekkel együtt elutasítják, Hamid Karzai elnök személyével együtt. Nem is beszélve arról, hogy az intervenciós katonai nyomás – mely éppen a Szövetségesek tárgyalási pozícióit és a kérdés későbbi esetleges békés rendezésének esélyeit kellene, hogy biztosítsa – egyre inkább csökken. Ezek együttes hatása pedig inkább készteti a fanatikus iszlám fundamentalistákat az ellenállás fokozására és a kitartásra, mint a békés megegyezésre. Ennél fogva a „Béke Jirga”, avagy az afgán tartományok legmegbecsültebb képviselői tanácsának 2010. május végi összehívása is korai volt és hiába tette lehetővé az afgán törzsek és a tálibok részvételét is a tárgyalásokban, biztosítva ezzel az egyenlő képviseletet – a Jirga-t a tálibok elutasították és támadásokat hajtottak végre ellene. Ugyanebből az okból kifolyólag ártott többet, mint használt a január 6-ai Londoni Konferencia, melynek egyik legszembetűnőbb eredménye volt, hogy békejobbot nyújtottak az al-Qaedatól való elhatárolódásra hajlandóságot mutató tálib vezetőknek – a felhívás eredménytelennek bizonyult és véleményem szerint jelen helyzetben kizárólag a Szövetségesek erejének gyengülését éreztette.

 

Érzésem szerint az illetékesek akkor is rossz döntést hoztak, amikor a 2010 szeptemberében tartott afganisztáni választások során 6000 afgán választási alkalmazottat függesztett fel véglegesen az ENSZ által támogatott Választási Panaszkezelő Bizottság (ECC), amiért nem követték a választási protokollt. Úgy gondolom, hogy akár jogos, akár jogtalan volt ezeknek az afgán embereknek a tevékenysége, tragikus baklövés volt szélnek ereszteni őket, még akkor is, ha feladataikat hátsó szándékkal vállalták, mert így a nyugatbarát alternatíva lehetőségétől is megfosztották őket. Ezt a 6000 afgánt ugyanis – a DDR elméletének megfelelően – kontroll alatt meg kellett volna próbálni békésen integrálni a civil társadalomba, nem pedig elveszíteni szimpátiájukat és az ellenfél pártjára hajtani őket.

 

A Nyugatnak ugyanakkor meg kellene végre értenie, hogy lehetetlen célok megvalósításának igényét erőlteti az afgán társadalomra és az afganisztáni nemzetépítési misszióra. Az eredmények elérése és megtartása Afganisztán esetében ugyanis lényegesen több türelmet követel, hiszen a behatolás a demokrácia-kapitalizmus-globalizáció „szentháromságát” képviselő Nyugat által történik egy olyan országba, amely alapvetően az ezt kategorikusan elutasító muszlim világhoz tartozik. Számításba kellene venni azt a bevezetőben már említett történelmi tényt is, hogy Afganisztán a ’60-as ’70-es évekig királyság volt, ezért nem várhatjuk el, hogy néhány évtized alatt keresztülvigye és megélje annak a nyugati demokratikus fejlődésnek a folyamatát, amely évszázadok során eresztett gyökeret még a „civilizáltként” emlegetett nyugati társadalmakban is. Nyilvánvaló, hogy egy afgán kormány a Nyugattól elvárt demokrácia dimenzióiban még sokáig nem lesz képes az önálló nemzetgazdaság medrébe kormányozni az országot. A kapkodás és a türelmetlenség azonban nem segít – a Szövetségeseknek kell pótolni az Afgán Állam költségvetési hiányait, mégpedig egészen addig, amíg az nem képes az államkasszának elegendő bevételeket biztosítani. Ehhez azonban szükséges a stabil jogrendszer, adórendszer és bankrendszer felállítása, valamint a kereskedelem helyreállítása, hogy az adók szedése lehetségessé váljon – azonban ezek mindegyike feltételezi a céltársadalom ama képességét, hogy államát fenntartsa, de mindenekelőtt egy elvárható biztonsági szint stabil fennállását, melyet Afganisztán esetében majd’ tíz éve nem sikerül megteremteni.

 

Barkóczy Dávid

nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitika

 

folytatás holnap