Afganisztáni kiútkeresés – hibák, veszélyek és alternatívák (2. rész)

 Az Afganisztáni háború – „Véssék az eszükbe: nyerésben vagyunk és nyerni is fogunk.”

/George W. Bush/

Az al-Qaeda 2001. szeptember 11-ei terrortámadás-sorozatának következményeképpen életbe lépett – fennállása óta először – az Észak-atlanti Szerződés V. cikkelye – melynek értelmében bármely NATO tagország elleni támadás az összes NATO tagország elleni támadásnak minősül, feltételezve a szerződő felek kollektív válaszlépését.

A politikai-katonai vegyes stratégia következményei

A gyakorlat azonban – és ez volt az első hiba – mégsem szólaltatta meg a NATO tagországok koncertjét, mivel az Afganisztán ellen indított Enduring Freedom (=Tartós Szabadság) hadműveletben csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Törökország vett részt – utóbbi három ráadásul nem harcoló, hanem csak kiszolgáló erőként volt jelen. Az afganisztáni Északi Szövetség erőivel folytatott együttműködés eredményeképpen ugyan már december közepére sikerült felszámolni a tálib rendszert, azonban mindez a nemzetépítési procedúra további előmozdításához szükséges, minimálisan elvárható – 60%-os – biztonsági szint stabilizálásához és fenntartásához kevésnek bizonyult. Tulajdonképpen a Szövetségesek a szovjetekhez hasonlóan alábecsülték a gerilla hadviselés és az annak kedvező domborzati viszonyok kihívásait, melyekre a beavatkozó országoknak – a valóban kollektív fellépés mellett – összhaderőnemi szinten, megfelelően fel kellett volna készíteniük hadseregeiket ahelyett, hogy félgőzzel fejest ugranak az intervencióba. A NATO békekikényszerítő akciójának büdzséje egyébként – azaz a résztvevő országok szerepvállalása fegyverek, valamint katonai, rendőri és civil szakértői személyzet mennyiségének tekintetében – véleményem szerint messze elmaradt a krízis optimális kezeléséhez szükséges hozzájárulástól.

A NATO Szövetségesek második szarvashibájának tartom, hogy már 2001 decemberében átadták az ISAF (International Security Assistance Force=Nemzetközi Biztonsági Asszisztencia Erők) irányítását az ENSZ-nek, békefenntartói mandátummal. Itt fontos megjegyezni, hogy a békekikényszerítő (peace enforcement) és a békefenntartó (peace keeping) nemzetépítést célzó intervenciók között – előbbiben a NATO, az utóbbiban az ENSZ a kompetens – markáns különbségek vannak. Egy békekikényszerítő intervenció heves belföldi ellenállást és radikálisan alacsony biztonsági szintet feltételez a beavatkozás pillanatában, ezért tízszer akkora fegyveres (katonai és rendőri) erőt, valamint civil szakértői stábot – azaz tízszer akkora költségvetést – igényel, mint egy békefenntartó intervenció, mely a már elfogadható szinten stabilizált biztonsági faktort, azaz egy minimálisan elvárható „békét” hivatott fenntartani. A NATO két év után ugyan visszavette az ISAF parancsnokságát az ENSZ-től, azonban úgy hiszem, ez az időszak jelentősen hozzájárult a biztonsági szint fokozott csökkenéséhez, mely folyamatot a mai napig sem sikerült megállítania és visszafordítania a Szövetségeseknek.

A NATO 2006 végére kiterjesztette az ISAF működését egész Afganisztánra, tartományok szerint szervezve a nemzetközi erők tevékenységét, a rotáció elve alapján. Azóta a tartományok mindegyikében működik egy-egy PRT (Provincial Reconstruction Team=Tartományi Újjáépítő Csoport), melyek nem pusztán katonai-biztonsági feladatokat látnak el, hanem fejlesztési tevékenységet is végeznek. A PRT rendszer alapkoncepciója egyébként úgy vélem, üdvözlendő és hosszútávon akár a megoldás kulcsa is lehet, mindazonáltal némi kiigazításra szorul. Elsősorban azért, mert a NATO – struktúrájából és a tagjai közötti különbségeiből adódóan – országonként különböző haderőnemekben és műveleti kategóriákban rendelkezik komparatív előnyökkel, melyből logikusan következik, hogy adott NATO tagország nem képes teljességgel ellátni minden feladatot egy adott régióban. Másodsorban azért, mert – és ez az előbbi okozatot is hangsúlyozza – a jelenlegi drasztikusan alacsony biztonsági szint mellett a katonai erők figyelmének és energiáinak megosztása meglátásom szerint határozottan ellenjavallt. Elképzelésem szerint az előbbire a megoldást a NATO megreformálását megkövetelő multinacionális PRT-k szervezése, az utóbbira pedig a hadsereg létszámának növelése jelentene.

Operatív hibák

A stratégiai tévedések mellé észrevételeim szerint operatív hibák is társulnak. Ilyen operatív mulasztást követett el például khost provinciai bázisában 2009. december 30-án a CIA (Central Intelligence Agency=Központ Hírszerző Hivatal), amikor a bizalom zálogaként nem vetette vizsgálat alá a beléptetésnél Humam al-Balawi palesztin származású jordániai orvost, a CIA és a jordániai hírszerzés al-Qaeda-ba beépült emberét. Al-Balawi öngyilkos merényletében hét CIA ügynök vesztette életét. Ez a tragikus eset is bizonyítja annak szükségszerűségét, hogy az afganisztáni intervenciónak elsősorban a minimális biztonsági szint stabilizálására kellene koncentrálódnia, mely megköveteli többek között az ilyen és ehhez hasonló mulasztások elkerülését is – a gesztusok luxusa pedig úgy gondolom, hogy a diplomácia privilégiuma kellene, hogy maradjon.

A Szövetségesek hadműveleteit a kezdetektől fogva beárnyékolja az együttműködési rendszer hiányosságainak, illetve az ezzel szorosan összefüggő kommunikációs hibák sorozatos elkövetésének problémája is. Tragikus példaként szolgálnak ennek tükrében az azóta belpolitikai okokból sajnálatos módon eltávolított McChrystal parancsnok javaslatára nagyon helyesen redukált, számos civil áldozatot követelő légicsapások, valamint, hogy idén április 2-án német szövetséges erők tévedésből lelőttek hat barátságos afgán katonát Kabulban. A kommunikációs és az együttműködési rendszer sebeit haladéktalanul orvosolni kell, mert minden ilyen eset az afgán társadalom intervenciós egységekbe vetett bizalmának csökkenését, végül elvesztését vonja maga után, nehezítve Afganisztán konszolidációját és a nemzetépítési folyamatot, hiszen az egyébként sem megfelelően tájékoztatott és tájékozott átlagos afgán ember szemében a Koalíciós Erők könnyedén az őket leigázni akaró ellenség fényében tűnhetnek fel.

A megoldás középtávon a NATO megreformálása többek között az egységes parancsnoki lánc kialakításával és ez által a kommunikáció és együttműködés zökkenőmentessé tétele lenne. Ez természetesen azt is jelenti, hogy választani kell egy tagállamot, aki összefogja és koordinálja az adott intervenciót.

Úgy vélem, hogy szintén átértékelésre szorul a Szövetséges csapatok kapcsolata az afgán civilekkel. Ahhoz, hogy intervenciós erőként – megelőzendő az ellenállás eszkalálódását – elnyerjük és megtartsuk egy nép jóindulatát, bizalmát, de legalábbis a semlegességét, alapvető követelmény kultúrájának, tradícióinak, szokásainak ismerete és tiszteletben tartása, valamint a helyiekkel való lehetőség szerinti finomabb bánásmód gyakorlata, lévén, hogy mindez nélkülözhetetlen egy nemzetépítési folyamat sikeres lebonyolításához.

A Szövetségesek intervenciós erőinek még sokat kell fejlődnie ezen a területen is ahhoz, hogy hosszútávon igazi áttörést érjenek el. Erre megoldást kínál a kérdést célzó, „érzékenységi tréningek” gyakoribb szervezése, különös tekintettel a szövetséges katonákra és a rendfenntartó erőkre.

Barkóczy Dávid

nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitika

folytatás holnap