Töprengő: Integráció, antidiszkrimináció, beolvasztás?

Integráció, antidiszkrimináció, beolvasztás? – A Sarrazin-ügy kisebbségpolitikai vonzatai

A magyar nyilvánosságot is elérte már a német közéletet napjainkban leginkább megmozgató politikai kérdés, az ún. Sarrazin-ügy néhány hulláma. A nyár politikai állóvizét a Bundesbank szociáldemokrata párti elnökségi tagjának könyve kavarta – nem kicsit – fel. A Németország önmegsemmisítését vizionáló munka (Deutscland schafft sich ab. Wie wir unser Land aufs Spiel setzen – Németország elvesztése. Hogyan tesszük kockára országunkat, DVA, 2010.) nem elég, hogy augusztusban vezette a német könyveladási listát, de a hónap végére a politika napirendjét is nagyban meghatározta a szerzője által felvetett probléma, amit az ő és kritikusai eddigi megnyilatkozásai alapján a következőképpen lehet összefoglalni: a külföldiek integrációjának elégtelensége és a születési rátáknak a bevándorlók arányszámát növelő markáns eltérése Németország elbutulásához vezet.

    Nem szeretnék belebocsátkozni az amúgy elég sarkosra sikeredett kijelentés kiváltotta számháborúba, s a megfogalmazás politikai korrektségét firtató, a politikai elméleti diskurzustól is tartózkodni kívánok. Inkább a kisebbségek társadalmi integrációját Európa szerte meghatározó tágabb társadalomelméleti kontextus szűkebb térségünkben is releváns értelmezésénél időznék el. Az integráció módjának kérdése központi jelentőségű a kisebbségpolitikában. Így van ez akár az ún. történelmi kisebbségek, akár az ún. bevándorlók integrálhatóságáról legyen is szó. A fenti formális megkülönböztetésen túllépve: a többségi társadalomtól eltérő identitású közösségek intézményesített érvényesülési lehetősége a tét mindkét esetben. Alulnézetből: arról van szó, hogy a többség által magától értetődő olyan intézmények, mint pl. az oktatási rendszer fokozza-e a közösségek közötti általános különbségeket, vagy – célzott és tudatos ráfordítással – képes az állam e hátrányok kiküszöbölésére/enyhítésére. A probléma megoldását/kezelést illetően részletkérdés, hogy időben ki mikor érkezett egy-egy adott területre.
    A kihívás jelentőségét az is növeli, hogy a társadalmi kérdések megoldásához még a XXI század kezdetén sem sikerült csak a célterületre hatással lévő, természettudományos metaforával élve, ún. ’nanotechnológiai eljárásokat’ nemhogy kikísérletezni, de még elméletileg sem körvonalazni. Azaz minden társadalmi beavatkozás (pl. olcsó külföldi munkaerő időlegesnek gondolt alkalmazása az éppen zajló/ott gazdasági konjunktúra kínálta lehetőségek minél nagyobb hatékonyságú kihasználására) további, előre nem igazán látható, társadalmi beavatkozások szükségességét vonja maga után.
    A nyugat-európai nyilvánosságban igen csak beágyazódott, az alapvető emberi jogokra hivatkozó ún. kritikai diskurzus (az egyszerűség kedvért nevezzük a továbbiakban emberjogi szemléletnek) azt feltételezi, hogy harcos meggyőzéssel meg lehet változtatni a többségi társadalmak kisebbségeket érintő elképzeléseit, s el lehet fogadtatni velük, hogy az integráció feltételeinek megteremtése az állam feladata. A Sarrazin-ügy kiváltotta közvélekedési hullámok szerint ez még az amúgy az emberjogi szemlélet elfogadására fogékony Németországban sem ennyire egyszerű. A minapi Politbarometer-felmérés szerint (ZDF, 10.09.2010.) a megkérdezett németek 38% gondolja úgy, hogy az államnak többet kellene tennie az integráció elősegítésének tekintetében (miközben 21% véli, hogy már így is túl sokat vállal). A fontosabb adat, hogy 68%-uk szerint a bevándorlóknak is többet kéne tenni a kérdés megoldhatóságának elősegítése érdekében (s csak 24%-uk véli, hogy kielégítőek az általuk tett erőfeszítések). A fentiek sarkalhatták Merkel kancellár asszonyt arra, hogy a Sarrazin-tézisek kapcsolatos kezdeti elutasítása után röviddel újrafogalmazta álláspontját, s ma már „az integráció kérdésének tabuk nélküli felülvizsgálata” mellett áll ki. (Hogy ebben mekkora szerepe van a megkérdezettek Sarrazin-pártiságának – 56%-uk véli úgy, hogy igaza van a vitaindítónak –, annak megítélését az olvasókra bízom.)
    A dolog lényege márpedig abban rejlik, hogy ki mit ért integráció alatt. A többségi társadalmak – különösen, ha bevándorlókról van szó – hajlamosak az integráción a minél sikeresebb hasonulást (: beolvadást) érteni. Azt pedig mi, vajdasági magyarok is a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy mit is jelent valójában az ilyen integrációs-lehetőség. Az eredeti helyszínhez visszatérve a problémát úgy fogalmazhatjuk újra, hogy Németországnak mire van inkább szüksége: német muszlimokra (: török származású németekre) vagy németországi muszlimokra (: németországi törökökre)?
    Az utóbbi kimenetelhez az ún. hozzáadó többnyelvűség megvalósulásához szükséges keretek megteremtésén át vezet az út. (A másik, bevettebb gyakorlat az ún. felcserélő kétnyelvűség erőltetése: beszéljenek otthon törökül (: magyarul) de ahhoz, hogy a munka világában is érvényesülhessenek, már az iskolában el kell sajátítaniuk a többség nyelvét – hangzik az ismert verdikt. Ezt a gyakorlatot nevezi az emberjogi szemlélet – teljesen megalapozottan – nyelvi genocídiumnak (ami a sarrazini tézisekhez méltóan sarkos fogalmazás – hiszen e megfogalmazás módja, lett légyen mégolyan túlzó/szerencsétlen, sem negligálja annak igazságtartalmát.) Ám az aktuális többséggel csak igen ritkán lehet pusztán elvi alapokon álló, harcos igazságfröccsel elfogatatni a számára kellően pozitív perspektívát fel nem vonultató kimenetelt. Inkább hajlamos egy-egy konkrét, pesszimista forgatókönyv, és annak megakadályozása mellett elköteleződni.
Ennek kimenetele pedig tipikusan a vesztes-vesztes játszma.
Mert, ha a látható másság rasszjegyeivel bíró polgártársainkat a felcserélő kétnyelvűség (: domináns [többségi] többkultúrájúság) révén lehet csak „sikeressé” tenni, akkor az valami olyan eredményhez vezet, amit távlatilag a magyarországi romungrók (: magyarul, de egy határozottan elkülöníthető, szociolektust beszélő cigányok) társadalmi elfogadottságával lehet modellálni. A sikeresek azok a „jó” cigányok, akik már nem is igazán cigányok – vonja le a következtetést felcserélő mechanizmuson alapuló honi gyakorlat (a sikertelenekkel kapcsolatos képzeteket itt most nem tartom szükségesnek külön ecsetelni). Amíg nem tudjuk felfogni és elfogadni, hogy az ő társadalmi felzárkóztatásuk (: integrációjuk), akár a németországi törököké vagy a franciaországi araboké, csak a hozzáadó kisebbségpolitikai mechanizmusok kiépülésével és magától értetődöttségével lehetséges, addig, magunkat a homogén társadalom megteremthetőségének illúziójában ringatva, rosszul értelmezzük magát az integráció kihívását.
Az integratív kisebbségpolitika közösségerodáló gyakorlatát testközelből is tapasztalván azt jósolhatjuk, hogy Merkel kancellár asszony frissen meghirdetett politikája sem lesz képes eloszlatni a Sarrazin-téziseket életben tartó félelmeket, ha a bevett keretek között maradva – ahogy azt az ezzel megbízott németországi háttérintézmény vezetőjének nyilatkozata kapcsán várni lehet – csupán a diszkrimináció elleni harcban jelöli meg a társadalmi felzárkóztatás objektív követelményeit. Márpedig az antiszegregációs politika sikerre vivő elvének eleve elrendeltetésében a művelt világ hivatalos ideológiái megingathatatlanul hinni látszanak. Tartok tőle, hogy ebbéli meggyőződésétől az emberjogi szemlélet képviselő sem fogják tudni eltántorítani a német vezetést.  Az integráció ügye azonban nincs eleve kudarcra ítélve, csak át kell tudni illúzióktól mentesen is fogalmazni a kérdésfeltevést: Hogyan kerülheti el Németország az elbutulást? Például úgy, ha a németországi németek és a németországi nem németek (: muszlimok, törökök, oroszok, szerbek, szaracénok…) intézménysült állami garanciák mellett, saját identitásukat (: nyelvüket, kultúrájukat) megőrizve, azt az adott társadalmi körülményekkel összehangolva együtt hozzák létre (schaffen) az új, integratív perspektívát. Németország, és Európa is, csak így lesz képes megvédeni magát az őt érő belső társadalmi kihívásoktól.
Európa 27-eken kívüli része pedig csak szurkolhat, hogy ez mielőbb érvényre is jusson, és a bővítési perspektívák ún. demokrácia-feltételei között is megjelenjen. Hiszen az új európaiaktól elvárják, hogy az európaiknál is európaibbak legyenek. És ez nem csak a kisebbségek közösségei számára lenne jó.
Pap (Peé) Tibor