Az Afganisztáni háború jelenleg a destabilizáció időszakát éli, melyre ugyanakkor semmi esetre sem szabad a kivonulás válaszát adnia a NATO-nak, így Magyarországnak sem. A Szövetségesek politikai manőverekkel álcázott, már-már kétségbeesettnek tűnő visszavonulási szándékának körvonalazódása már nem pusztán az afganisztáni, de a globális – elsősorban nyugati – biztonsági helyzetre nézve is fokozottan ártalmas, ezért ezen a vonalon tovább gondolkodni ellenjavallt. Fel kell ismerni: a NATO tagországok szerepvállalásának csökkenése, illetve a visszavonulásuk lehetőségének megcsillanása is elegendő volt ahhoz, hogy a tálibok és az al-Qaeda bátorságot merítsenek és újabb terrortámadás-sorozattal fenyegetvén adjanak ultimátumot a Nyugatnak. 

 

Az iszlám radikálisok politikai nézeteinek alapja a VII. században létrejött iszlám kalifátus, mely Mohamed próféta tanait követendő az egész Közel-Kelet egyesítését kívánta megvalósítani. Ez az idealizált jövőkép összeolvad a nyugati demokratikus társadalom és értékrend kompromisszumok nélküli elutasításával, továbbá azzal a szándékkal, hogy a nyugati politikai és gazdasági befolyást teljesen kiszorítsák a muszlim világból. Ennek fényében, ha a helyzet optimális megoldása előtt kivonulna a Nyugat Afganisztánból, nem csak katonailag, de gazdaságilag is teljesen maga mögött kellene hagynia az egész iszlám térséget annak érdekében, hogy elméletileg szavatolja állampolgárai biztonságát. Egyrészt be kell vallani, hogy a Nyugat ilyen áldozatvállalásra nem hajlandó, másrészt nem szabad azt feltételezni, hogy ennek teljesítése révén az iszlám fundamentalista ideológia megszűnne létezni, miután elérte céljait. Az iszlám fundamentalista, fanatikus vallási ideológiát alapul vevő szeparatista szervezetek természetükből adódóan újabb és újabb radikális ábrándokat kergetnének – vagy védekeznek, vagy támadnak, azaz nyugalmi állapotban soha nincsenek. 

 

Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy az iszlám terrorizmus akár a muszlim világ határait messze átlépő expanziós célokat is előszeretettel kitűzne maga elé, a végtelenségig folytatva a harcot a „hitetlenek” világa és értékrendje ellen – az Afganisztáni háború feladásával csak a nyugodt körülményeket biztosítanánk ahhoz, hogy mindezt zavartalanul, sokkal szervezettebben tegyék. Éppen ebből az okból kifolyólag elvetendő a CIA stratégiai javaslata, miszerint az afganisztáni tálib és al-Qaeda állásokat kizárólag kívülről, robotrepülőgépekkel kellene támadni – ez többek között meghatványozná az afgán civil áldozatok számát, akiket az ellenállók gyakran élő pajzsként használnak.

 

 

 

A NATO középtávú és elsőrendű feladata jelenleg az afganisztáni és a közel-keleti helyzet stabilizálása, mely problémakörbe a szakértők előrejelzései szerint Jemen is beletartozik majd. A jövőre nézve rendkívül lényeges azonban annak a ténynek a határozottabb felismerése is, hogy hosszabb távon nem Oroszország jelent veszélyt a Nyugatra. A keleti bővítést továbbra is kiemelten kell tehát kezelni, elsősorban Oroszország integrálásának tekintetében – persze csak az energiafüggőség enyhítését követően. Ezeknek a stratégiai sarokpontoknak egytől egyig komoly jelentőséget kell tulajdonítani, viszont megvalósításuk alapfeltétele az Észak Atlanti Szerződés megreformálásában rejlik, melyre már régóta szükség lenne – kezdve az V. cikkely átértékelésével. Az idő ugyanis sürget, hiszen ezeket a stratégiai mérföldköveket addig kellene elérni, amíg Irán nem kezd el mégagresszívebb külpolitikát folytatni, illetve, amíg a gazdaságilag és katonailag is napról napra erősebb, egyre fajsúlyosabb globális befolyást szerző Kína komolyabb biztonsági kockázatot nem kezd el jelenteni a Nyugat és a világ számára, felborítva a nemzetközi egyensúlyt.

 

A fentiekből adódóan az elhamarkodott kivonulásnak beláthatatlan következményei lehetnek, súlyosabbak, mint amilyen következményei a hidegháborút követő hatalmi vákuum keletkezésének voltak, mind Afganisztán és térsége, mind a nyugati világ szempontjából, hiszen amellett, hogy továbbra is problémát jelentene, jelentős erőforrásokat vonna el a Nyugattól, meggátolván abban, hogy katonailag és gazdaságilag is versenyképes maradjon az említett új kül- és biztonságpolitikai kihívásokkal szemben.

 

Arról se feledkezzünk meg, hogy ha az Egyesült Államok nem követte volna el azt a hibát, hogy a hidegháború befejeztével leveszi a kezét Afganisztánról, az ország nemzetépítési folyamata már évekkel ez előtt befejeződhetett volna. A térségnek és a nemzetközi közösségnek egyel kevesebb „bukott állammal” kellene most számolnia, 2001. szeptember 11-e pedig csak egy átlagos keddi nap maradhatott volna a történelemben. Sajtóértesülések szerint a CIA-től olyan stratégiai elképzelés is kiszivárgott, miszerint Afganisztánt hagynák Szomália szintjére süllyedni és kívülről alakítanák sorsát – a koncepció, melyet McChrystal parancsnok találóan „Káoszisztánnak” nevezett. Úgy gondolom, hogy egy országot – különösen egy olyat, amelyik súlyos konfliktusban van saját magával is – nem szabad Petri csészeként kezelni, hanem megfelelően orvosolni kell problémáit a nemzetközi béke és biztonság érdekében, hiszen még nem sikerült elérnie azt a társadalmi fejlettségi szintet, hogy ezt magától meg tudja tenni és képes legyen beilleszkedni a nemzetközi közösségbe.

 

A NATO-nak nem szabad kivonulnia Afganisztánból, inkább a kétszeresére kellene növelnie a hadsereg létszámát, azaz tagországainak nagyobb szerepet kellene vállalnia a kérdés optimális rendezésének érdekében. Amennyiben ez nem így történik, akkor annak globális méretű következményei lehetnek.

 

„[A szovjetek kiűzéséért vállalt hőstettek – B.D.] dicsőségesek voltak, és megváltoztatták a világot.... aztán »elszúrtuk« a végjátékot.”

/Charles Wilson/

 

Barkóczy Dávid

nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitika