Meglepő módon nem csak kicsiny hazánkban foglalkozik az épp regnáló kormánypárt az alkotmány toldozásával-foltozásával. Törökországban a tegnapi napon ért véget az a népszavazás, amely döntött azokról a módosításokról, amelyek főként az igazságszolgáltatást és az állampolgári jogokat érintik. Ezek közé tartozik a hadsereg államrendet és alkotmányos berendezkedést sértő tagjainak bíróság elé állítása. Annak a hadseregnek, amely a korábbi évtizedekben többször játszott szerepet kormányok megbuktatásában, vagy épp annak vezetőinek politikai életből való eltüntetésében (mint ahogy történt az 1960-ban is). Az Európában elfogadott normáknak a megvalósuló módosítások tökéletesen megfelelnek, hiszen általuk a katonaság polgári ellenőrzés alá helyeződésének lehetnek szemtanúi az érdeklődők. Ahogy azonban azt már az IMF esetében is tapasztalhattuk, az országspecifikumokat figyelmen kívül hagyó, erőltetett átalakítás nem feltétlenül vezet jóra.

Márpedig a törököknél a katonaságnak sajátos szerepe van Kemal Atatürk kormányzása óta. Amellett ugyanis, hogy ők védik meg a hazát a külső támadásoktól, egyben a világi állam belső őreinek is számítanak. Annak a világi államnak, amely ugyan nem szakadt el az iszlámtól, ám gátolja annak az élet minden szférájában való érvényesülését. A módosításokkal épp ez a szerep inoghat meg. Azt persze el kell ismerni, hogy a katonai vezetők felelőtlensége nem feltétlenül biztosítja a szekularizált állam megfelelő működését, főleg akkor nem, ha a hadsereg beavatkozása ártatlan polgári áldozatokkal, és jelentős jogfosztással párosul. Ám azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a katonai puccs csak a legvégső megoldást jelentette a modern török államiság során. Előtte még olyan – a világiasságot védő – bástyák álltak, mint az alkotmánybíróság. Az az alkotmánybíróság, amely tagjainak számát épp a most elfogadott alkotmányreform emelte meg.

Az Európai Unió a reformok erőltetésével, és az ott bevett elvekhez való görcsös ragaszkodásával könnyen öngólt lőhet. A világi állam őreinek kiiktatásával ugyanis tér nyílhat a szekularizációt megszüntetni kívánó politikai irányvonalnak, amelynek eredményeképp az EU ahelyett, hogy egy demokratizált világi államot nyerne, egy félig demokratikus szekularizált országot taszít az iszlám államiság ölébe.