Itt a február, és a jó idő mellett megérkeztek a vezető politikusok évértékelő beszédei is, a választók legnagyobb örömére. Orbán Viktor mellett eddig Gyurcsány Ferenc jelentette be, hogy igényt tart arra, hogy a nyilvánosság elé járuljon az előző évről alkotott véleményével. A helyzet pikantériáját leginkább a második személy felszólalása adja, ugyanis az ex-kormányfő jelenleg ugyan kétségtelenül befolyásos politikusnak tekinthető az MSZP-n belül, ám a párt közvetlen vezetésében nem vállal szerepet.

Gyurcsány felszólalása leginkább két aspektusból érdekes. Az egyik ezek közül rávilágít arra, hogy mennyire is tekinthető egységesnek az MSZP, és hogy az elnökségen túl létezik-e valamiféle ellenhatalmi pólus a párton belül. A másik kérdés pedig a politika prezidencializálódásával hozható összefüggésbe, amely kontextus az előzőhöz hasonlóan a Mesterházy-Gyurcsány kontextusban értékelhető.

Előbbi szempontból vizsgálva a szituációt, meglehetősen egyértelmű képet kaphatunk. Jól látszik, hogy Gyurcsány, folytatva a Demokratikus Koalíció platformjának létrehozásával nyilvánvalóvá vált folyamatot, egy önálló, hatalmi erőtér létrehozására törekszik a párton belül, amelyre építkezve a későbbiekben lehetősége lesz a vezetés magához ragadásához, illetve ezen túlmenően a felülről való reformálás helyett egy bázisalapon nyugvó strukturális átalakítás véghezvitelére. Mindez természetesen a jelenlegi vezetés és támogatóik háttérbe szorulását eredményezné, így nem meglepő az sem, hogy a párt jelenlegi elnöke, Mesterházy Attila a nyilvánosság előtt bírálja a volt kormányfő évértékelős szándékát. Igaz, mindezt csak korlátozott formában teszi, melynek oka, hogy a választók a belső vitákkal küzdő pártokat nehezebben támogatják. Emellett persze mutatja, hogy eme egység megőrzése érdekében tekintettel kell lenni a Gyurcsány mögött álló tekintélyes szocialista párttagságra is.

A probléma másik kontextusa a magyar politikai élet prezidencializálódása szempontjából lényeges. E folyamat, mely többek között a karizmatikus vezetők kiemelkedését is eredményezi, az MSZP viszonylatában két kérdést vet fel. Az első, hogy vajon Mesterházy Attila rendelkezik-e azokkal a képességekkel és erényekkel, melyekkel Gyurcsány, és melynek eleddig jelét nem adta. Megszólalásai, szlogenjei messze nem arattak akkora átütő sikert, mint az egykori miniszterelnök egyes kiemelkedő beszédei, mottói (lsd. Húzzunk bele). Mindezt jelzi a legutóbbi, hamvába holt próbálkozás a „Nem hagyjuk!” felkiáltás közösségteremtő erejének kialakítására.
A prezidencializálódás másik kérdése, hogy vajon képes lehet-e az MSZP karizmatikus politikus nélkül is megszorítani, vagy legalább közelebb kerülni a FIDESZ-hez 2014-ben. Amennyiben sikerül ilyen politikust találni akár Gyurcsány, akár más személyében, még egy komoly kihívás áll majd a jelölt előtt: az MSZP belső struktúrája, amely relatíve demokratikus jellegéből, és tagolt érdekviszonyi kereteiből adódóan nehezen egységesíthető és centralizálható oly mértékben, mint a FIDESZ. Amennyiben a párt struktúrája nem alkalmazkodik a kor adta új kihívásokhoz, akkor a belső harcok rövid vagy hosszú távon könnyen a párt szakadásához is vezethetnek, főleg, ha esetleges kudarcok tovább indikálják ezt a folyamatot.